A temető története

A felszabadulás időpontjában a gettó területén lelőtt, felrobbantott, megfagyott, éhen halt emberek hullái hevertek. Visszaemlékezések említik, hogy a hullák egy részét a hasábfához hasonlóan feltornyozták, így azok a hidegtől teljesen összefagytak. A gettó felszabadulását követően az elsőként megoldandó feladatok egyike a halottak eltemetése volt; nem csak az ősi kulturális beidegződések, hanem közegészségügyi okok miatt is. Mivel a zsidó temetők megközelítése és a szállítás megszervezése a háborús viszonyok között szinte lehetetlen volt, a halottak egy részét helyben, a gettó zöldterületein temették el. A Dohány utcai zsinagóga és a Hősök zsinagógája közötti kis park területén huszonnégy tömegsírt alakítottak ki.

A VII. kerületi rendőrkapitányság vezetője 1945. február 17-én jelentette a Hősök zsinagógájának kertjében végzett temetési munkálatok befejezését, a temetések tehát közel egy hónapig tartottak.

1945. január 29-én aztán újra megindultak a halottszállítások a városszéli temetők felé, s ezt követően nem temettek már lakott területre.

A többi városi tömegsírból (Klauzál tér, Városmajor) a helyzet konszolidálódását követően a holttesteket exhumálták, és az áldozatokat méltóságteljesen, zsidó temetőben, vallásos szertartás keretében újratemették.

Az egyedüli városon belüli tömegsír a Hősök zsinagógájának udvarán lévő maradt, amelyet soha sem exhumáltak.


A zsidó–keresztény párbeszéd terének épített kert végérvényesen temetővé, a holokauszt brutális korszakának mementójává vált.

A temetőkert egy „nem akart” emlékhely lett, szimbóluma a magyar zsidó történelem egy jelentős kudarcának. A területet a 19. században a zsidó közösségi reprezentáció terepének szánták, amit a Dohány utcai zsinagóga és a Magyar Zsidó Múzeum kiállításain bemutatott emancipációs és asszimilációs stratégiák erősítettek és hitelesítettek. A 19. század végére megszűnni látszottak a középkori eredetű megszorító és korlátozó rendelkezések, és kiszámítható, biztonságos életet remélhettek a zsidók Magyarországon. A Hősök zsinagógájának felavatásakor (1931-ben) hatalmas ünnepséget tartottak, ahol az I. világháborús zsidó áldozatokra emlékezés a magyar hazafiság kifejezésének eszközévé vált. Az ünnepségen résztvevők vagy maguk is emlékezhettek az emancipációs és recepciós törvény becikkelyezésére, vagy már a jogegyenlőség korában születtek. Alig másfél évtizeddel később az ebben a hitben felnőtt generáció tagjai kerültek a tömegsírokba. A reprezentatív emlékezet terének szánt kert a belső emlékezet, a gyász kertjévé változott, ahol nem csak az elhunyt családtagokat, hanem az elveszett illúziókat is sirathatták a túlélők.

A kert rendezését húsz évvel a temetés után, 1965-ben végezték. A sírokat betonkeretekkel erősítették meg, beültették borostyánnal és szomorú csüngő eperfákkal. A temetőkert 2010 óta látogatható, a helyszín értelmezését az árkádsorban elhelyezett kiállítás segíti.