A Dohány utcai zsinagóga épülete melletti árkádok övezte alig ezer négyzetméternyi kert szimbolikus terület a magyarországi zsidó és nemzsidó együttélés történetében.

A telek a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján vált közterületté, amikor a városrendezéskor lebontották a zsinagóga mellett álló házat. A Pesti Izraelita Hitközség igényt tartott a telekre, ezért a tervezett lipótvárosi zsinagóga telkét, egy ennél ötször nagyobb belvárosi telket cseréltek el érte. A telek beépítése csak az első világháború után kezdődött meg, amikor a zsidó katonák emlékművének szánt Hősök zsinagógáját, kultúrházat és parkot építettek rá. Az egész területet árkádsorral vették körül, hogy a zsidó közösségi terek nyitottak és átláthatóak legyenek. Az árkádokra a felebaráti szeretetről és a másik megbecsüléséről szóló bibliai idézeteket is terveztek, de ez végül nem valósult meg. A park közepére keleties vízmedencét álmodtak, melyben az ég tükröződhetett volna.

A második világháború végén az épületegyüttes és a kert a budapesti gettó része lett, ahol több tízezer ember zsúfolódott össze embertelen körülmények között. A gettó felszabadításakor megfagyott, éhenhalt, az ostrom és a nyilasok brutalitása következtében elpusztult zsidók ezreinek holttestét találták az utcákon. Közülük több, mint kétezret itt, a kertben temettek el. Ismeretlen, azonosíthatatlan hullákat és olyanokat, akiket máig siratnak.
A vízmedencés park sírkertté, egy embertelen korszak mementójává vált.